Bokor Attila filmrendező Romzsa Tódor katolikus vértanúról készített filmet, amelyet a 24. Los Angelesi Magyar Nemzetközi Független Filmfesztiválon vetítenek. A film hátteréről kérdeztük a rendezőt.
PN: A debreceni Color együttesből indult, később Los Angelesben tanult filmrendezést, majd Magyarországon folytatta alkotói pályáját. E sokféle tapasztalatból mi határozza meg leginkább azt, ahogyan ma történeteket választ és filmeket készít?
Bokor Attila: Testvéreimmel, az 1951-ben született Gyulával és az 1955-ben született Tiborral 1968-ban, anyukánk kezdeményezésére megalakítottuk a Bokor együttest. Már a bálokon játszott dalok kiválasztásában is egyfajta minőség és dallamosság volt jellemző ránk. A színpadtól kezdve meghatározódott a sorsunk, az én sorsom is. Legyen szó zenéről vagy filmről, az emberekhez szerettem volna szólni, és üzenetet közvetíteni – ezt szeretném a mai napig. 1977-ben megnyertük a Ki mit tud?-ot, majd a Metronóm fesztivált, és két nagylemezünk jelent meg igényes muzsikával és slágerekkel. 1981-ben disszidáltam: megfojtottak az otthoni lét korlátai. A svédországi turné után azt éreztem, hogy egy másik huszadik században élek.
PN: Tehát 1981-ben indult el szerencsét próbálni ‘a Nyugaton’, az akkor még a vasfüggöny mögött létező Magyarországról.
Bokor Attila: Igen. 1981-ben Párizsban szinte teljesen véletlenül kerültem be Jean-Luc Godard Passion című filmjébe, amelynek főszereplői Hanna Schygulla, Isabelle Huppert és Michel Piccoli voltak. Sokáig tartottam velük a kapcsolatot. Ez a tapasztalat megváltoztatta az életemet. Innen New Yorkba kerültem, ahol egy évig a Columbia Egyetem filmszakán tanultam, majd a UCLA filmszakán folytattam a tanulmányaimat. Az egyetemet Coppola neve fémjelezte. Stanley Kramer (Ítélet Nürnbergben), Arthur Hiller (Love Story), Samuel Taylor író (Vertigo, Sabrina) és Richard Marks vágó (Apokalipszis most, Keresztapa-filmek, Dick Tracy) egyszerűen, érthetően, de legfőképpen szeretettel tanították meg a szakmát. Az évfolyamtársaim közül a mai napig közeli barátom Alexander Payne, a Sideways, az About Schmidt, a The Descendants és a Nebraska rendezője, aki a vizsgafilmemben az asszisztensem volt. Évfolyamtársam volt Brad Silberling is, az Angyalok városa rendezője.
PN: Jelenleg azonban Magyarországon él. Mikor tért vissza?
1992-ben dönöttem úgy, hogy visszatérek. Magyarországon a Duna Televízió alapítója, programigazgatója és főszerkesztője lettem.
PN: Mi érintette meg személyesen Romzsa Tódor történetében annyira, hogy filmet akart készíteni róla? Volt olyan pillanat vagy felismerés, amely végleg eldöntötte, hogy ezt a történetet vászonra kell vinnie?
Bokor Attila: A Duna Televízióban Barlay Tamás, a vallási műsorok főszerkesztője hívta fel a figyelmemet erre a történetre. Ehhez hozzátartozik, hogy engem nem neveltek otthon vallásosan. Viszont filmesként rögtön egy Jézus-történetet láttam benne. De kiszélesítve a témát és továbbgondolva például John Kennedy és még sokan mások – akik az igazat beszélik és kiállnak a hitük mellett, azokat megölik. Ez történt Romzsa Tódorral.
Jelenet a filmből
PN: Egy vértanú alakját könnyű eszményként ábrázolni, de a néző gyakran a félelmein és kételyein keresztül kerül közel hozzá. Hogyan találta meg Romzsa Tódorban a történelmi és egyházi személyiség mögött az embert?
Bokor Attila: Talán a film is azért sikerült jól, mert nincs rajta klerikális kenet, hanem nagyon is hétköznapi és valós. Sokan a hatását Mel Gibson The Passion of the Christ című filmjéhez hasonlítják. Ez számomra nem közép-európai, hanem egyetemes történet. A UCLA-n azt tanultam, hogy csak egyetemes gondolatokkal lehet történetet mesélni.
PN: Romzsa története a hit mellett a lelkiismereti szabadságról és a hatalommal szembeni kiállás áráról is szól. Ön szerint hol húzódik a határ a túlélést szolgáló kompromisszum és az önfeladás között, és hogyan jelenik meg ez a dilemma a filmben?
Bokor Attila: Nincs határ a túlélés és a kompromisszum között, csak vannak ilyen és olyan emberek és hitek.
PN: A Romzsa Tódor most a Bunyik Béla által szervezett Los Angeles-i magyar filmfesztiválon is szerepel. Mit jelent Önnek rendezőként visszatérni abba a városba, ahol a szakmát tanulta, immár ezzel a filmmel – és mit remél, hogyan kapcsolódik majd az amerikai közönség ehhez a közép-európai történethez?
– Nagyon szerettem Los Angelest. Tíz évig éltem ott, és rengeteg barátot szereztem. Mindig hátborzongató érzés visszamenni, bár néhány nap múlva az autópályák forgalma elkedvetlenít.
Bokor Attila rendező
2026. december 3-án vetítik a filmet a Vatikánban, ahová engem is meghívtak. Novemberben pedig Limában, Peruban vetítik le a pápa látogatása alkalmával.
