Este hét után léptünk be a Szigetre a nulladik napon és az első sétánk a Csónakházig (mindig megbízható találkozópont) inkább egy siralmas, elhagyott, kísértetjárta falura emlékeztetetett, mintsem egy több évtizede dübörgő, nemzetközi( (?) fesztivál nyitónap előtti kezdőnapjára. Hiányzott a tömeg és mintha éppen már bontanák vagy még építenék a helyszíneket. És hiányzott még sok más, megszokott dolog is. Az éjszaka végére viszont minden kialakult és az elmúlt évek egyik legjobb Sziget-napja lett a nulladik nap.
A Sziget idei megrendezése sokáig egyáltalán nem volt magától értetődő. A korábbi tulajdonosi konstrukció veszteségei és a fővárossal kötött területhasználati megállapodás körüli bizonytalanság után 2025 őszén még az is reális lehetőségnek tűnt, hogy 2026-ban elmarad a fesztivál. Végül Gerendai Károly visszatérésével, új befektetői háttérrel és komoly háttéregyeztetések után sikerült megmenteni a Szigetet.
A változások azonban a nulladik napon már – a Sziget szimbólumává vált – bejáratánál, a K-hídon is érzékelhetőek voltak. Tudatos lépésnek és némiképp ideológiai lépésnek tűnik, hogy idén elmaradtak a különböző nyelven kiírt, nemzetközi közönséget köszöntő zászlók a fejünk felől, amelyek mindig sokkal többet jelentettek, mint egy egyszerű gesztus. Ezek a feliratok éppen a Sziget különleges esszenciáját, az “Island of Freedom”-ot hirdették. Azt, hogy a különleges, egyhetes Sziget-köztársaságban mindenki egyenlő és egy fajhoz tartozik, az emberi fajhoz – minden évben ehhez kaptuk tradicionálisan az útlevelet is (vagyis az útlevél formájú programfüzetet) a belépéskor. Szerencsére ez még megmaradt, de például a rendkívül népszerű, kifejezetten nemzetközi közönségre építő stand-up comedy sátor programját is gyökeresen átalakították. Az önálló koncepció és a külföldi fellépők eltűntek a programból – apró, de beszédes jeleként annak, hogy az idei Sziget csendben visszavett abból a nemzetközi orientációból, amely évtizedeken át az egyik legfontosabb védjegye volt.
Nem biztos, hogy jó irány a Sziget „magyarosítása”. Mint minden igazán jó nemzetközi fesztivált, a Szigetet is éppen a sokszínűsége és nyitottsága tette felemelővé – az, hogy különböző országokból, kultúrákból és háttérrel érkező emberek találkozhattak egymással. Egy fesztivál – és egy ország – akkor válik igazán izgalmassá, ha kinyitja a kapuit, nem pedig akkor, ha bezárja őket. A Sziget mindig akkor volt igazán Sziget, amikor néhány napra létrehozta a saját kis országát, ahol nem megbélyegzésnek, hanem kuriózumnak számított, hogy ki honnan érkezett.
A nulladik nap első benyomása az elmaradó tömeg volt. Rászámoltuk a bejutásnál megszokott extra fél óra, órát, de két perc alatt sétáltunk át a K-hídon. Baljós jel volt az is, hogy a jegypénztárban dolgozó lányok különböző társasjátékokat és kártyákat tartottak maguk mellett – arra az esetre, ha hosszabb szüneteik lennének az érkező látpgatól között. De ebből kár lett volna messzemenő következtetéseket levonni. Aki ugyanis jól akarta érezni magát, annak erre minden lehetősége megadatott. Nekem például – a kezdeti fenntartásaim ellenére – a nyár egyik legjobb bulija kerekedett belőle.
Morcheeba: profizmus flitterben
A Morcheeba sokadjára tér vissza a Szigetre és most is bizonyították, hogy nem tudnak mellényúlni velük a szervezők. Nagyszínpadot kaptak és pillanatok alatt kiderült, miért számítanak ennyire biztos fesztiválfellépőnek. A brit trip-hop formáció koncertje alatt az volt az ember érzése, hogy itt olyan zenészek állnak a színpadon, akiknek már semmit nem kell bizonyítaniuk. Magabiztos, kiváló zenészek, akiknek professzionalizmusához kétség sem fér, miközben az egész produkcióból hiányzik az erőlködés. 
Skye Edwards ráadásul egy nagyon menő piros, flitteres ruhában és hozzá illő, stílusos kalapban jelent meg, tökéletes színpadi jelenségként. A koncert egyik számomra legerősebb pontja a Blood Like Lemonade volt, és az azt követő líraibb pillanatok is kifejezetten jól működtek. A nagy slágerekre aztán végképp megérkezett a szigetes hangulat: a Rome Wasn’t Built in a Day alatt már a közönség is úgy viselkedett, ahogy egy fesztiválközönségtől elvárható. Skye ezen a ponton még a telefonját is elővette, hogy ő maga videózza le a Sziget lelkes tömegét. A Morcheeba nem akart sem nagyobbnak, sem fiatalabbnak, sem modernebbnek látszani annál, ami, hanem teljesen autentikusak és önazonosak maradtak. És talán éppen ezért működött ennyire jól a koncert.
Faithless – lehet-e ugyanaz Maxi Jazz nélkül?
A Faithless esetében már jóval nehezebb kérdés állt a levegőben: lehet-e ugyanaz a zenekar Maxi Jazz nélkül? A legendás frontember 2022-ben, 65 éves korában halt meg, és személyisége, hangja, valamint színpadi jelenléte olyan szorosan összeforrt a Faithless-szel, hogy nélküle szinte elképzelhetetlennek tűnt a folytatás. És persze nem is ugyanaz. Nem is lehet az. De ettől még nagyon is működik. A produkció technikailag egészen lenyűgöző volt. A fény- és látványtechnika önmagában is elvitte volna a show-t, ehhez jött a két énekes, Nathan Ball és Amelia Fox, akik nemcsak jó előadók, hanem vizuálisan is rendkívül erős színpadi párost alkotnak. Sister Bliss és a zenekar pedig emlékeztetett arra, hogy a Faithless élőben soha nem pusztán elektronikus produkció volt: a zenészek és az elektronika együtt hozták létre azt az elementáris hangzást, amely időnként már-már egy rockkoncert fizikai erejével működött.És persze megérkeztek azok a számok is, amelyeknél lehetetlen kívül maradni. Az Insomnia, a God Is a DJ vagy a We Come 1 olyan kollektív emlékeket kapcsol be, amelyekhez néha elég néhány ütem.
Maxi Jazz hiányát pedig nem próbálták elrejteni. Éppen ellenkezőleg: megidézték. Amikor a kivetítőn megjelent, és újra az ő hangja szólt, néhány percre egészen különös érzés keletkezett: mintha mégis ott lenne velünk a színpadon.Nem ugyanaz a Faithless nélküle. Nem is kell annak lennie. De méltó módon viszik tovább azt, amit vele együtt létrehoztak.
Korda Gyuri, Balázs Klári és egy sátornyi ember
A Faithless után még benéztünk Korda György és Balázs Klári fellépésére a Revolut Stage-re, ahol a Sziget Táncdalfesztivál ’26 vette kezdetét. Ha valahol nem lehetett a nulladik nap gyér látogatottságára panaszkodni, hát itt biztosan nem: a sátorban hatalmas tömeg és még nagyobb hangulat fogadott. Kordáék különös módon mára a Sziget generációkat összekötő jelenségévé váltak. A Reptér esetében például teljesen mindegynek tűnik, ki hány éves: néhány másodperc alatt mindenki ugyanazt énekli. Nem is egyszer, hanem sokszori ismétléssel.
Akiket ez a világ vonz, azoknak kétségtelenül telitalálat volt. Én egy idő után inkább a Csónakház nyugalmát választottam – már csak azért is, mert ott lehetett vörösbort kapni. Kevésbé örömteli hír, hogy a fasírtos szendvics addigra elfogyott, és valamivel éjfél előtt már egyáltalán nem volt étel. Reméljük, ez a következő napokra változni fog.
Az élő ember egyelőre veri a humanoid robotot
Kifelé menet természetesen még mindig nem sikerült egyenesen a kijárat felé haladni. A Revolut Stage-en a Peti & The Hedlájnerz audiovideodiszkója folytatta az éjszakát.
Zeneileg bevallom, engem ez kevésbé talált meg, a produkció egy eleme azonban nagyon is: a színpadon megjelenő hat-nyolc táncosnő és a kifejezetten jól összerakott koreográfiák. Szakmai szemmel nézve egyértelmű volt, hogy nem kezdő táncosokról van szó. A mozgáskultúrájuk alapján meg merném kockáztatni, hogy többen komolyabb szintű táncművészeti képzettséggel rendelkeznek. Persze ebben az esetben nem elsősorban a szakmai tudás bemutatásáról szólt a jelenlétük: a táncosok látványelemként, főként a férfiközönség szórakoztatására szolgáló, mozgó „biodíszletként” is funkcionáltak.
De ha már így van, legalább elmondható, hogy ez a része a produkciónak világszínvonalú volt. A technológia, a LED-falak és a rengeteg kivetítő világában pedig kifejezett felüdülést jelentett élő táncosokat látni a színpadon. Petiék shoyja most azt bizonyította, hogy az előadóművészet egyelőre még mindig nyerésre áll az AI által mozgatott humanoid robotokkal szemben. Reméljük, hogy ez soha nem is fog változni.
Buli hajnalig a nulladik napon
Az este végén még betértünk a budai éjszakából jól ismert kultikus Piros pezsgő bár szigetes verziójába is, amely kellemes kis oázisként működött a fesztivál közepén. Éjjel három körül pedig a Nagyszínpaddal szembeni bárokban még javában tartott a buli. Aki tehát akarta, minden további nélkül hajnal négyig-ötig rophatta a Szigeten.
Úgyhogy, ne ítéljünk elsőre. Ez volt a nulladik nap tanulsága. Lehet, hogy délután még üresnek tűnik a Sziget. Lehet, hogy a pénztárosok mellett ott várakozik a pakli kártya. Lehet, hogy első körben valami hiányzik abból a régi, kaotikus, színes, minden sarkon meglepetést tartogató Szigetből, amelyet sokan megszerettünk. Aztán egyszer csak megszólal egy szám, megtelik előtted a tér, valaki melletted táncolni kezd, három órával később pedig azon kapod magad, hogy a nyár egyik legjobb estéjét töltötted el. Valamiért ráadásul az idei Sziget hangulata sokkal könnyedebbnek tűnt az elmúlt évekhez képest. Hogy ennek pontosan mi az oka, azt egy nulladik nap után korai lenne megfejteni. Egy biztos: a Szigetnek most is szüksége van még változásra, mert éppen az a sokszínűség és kreativitás kezd kikopni belőle, amely annak idején egyedivé tette.Lássuk, mit tartogat a többi Sziget-nap.
