A Santa Monica Art Museum művészien ívelt átjárói és csendes terei csupán néhány lépésre vannak a nyüzsgő Third Street Promenade forgatagától. Az Egy nap David Bowie-val című kiállítás két másik tárlat – a First Responders – Los Angeles-i tűzvész és a National Geographic gyűjteménye mellett kapott helyet a múzeum falai közt.
A tárlat Christine de Grancy, brünni születésű keramikus és grafikus művész lenyűgöző fotósorozatát mutatja be, amely David Bowie 1994. szeptember 8-i, mélyen személyes látogatását dokumentálja az ausztriai Art Brut Center Guggingben. – Tudósítónk Vida Virág a helyszínen tekintette meg a kiállítást – helyszíni beszámoló.
A pop-ikon 1984-es látogatása az intézményben a sajtó és a közönség nyilvánosságát kizáró belső zarándoklat volt. Egy víziókkal teli művész találkozása azokkal, akik nyers érzelmekből és pszichés mélységből alkotnak, hiszen az Art Brut Center Gugging, Bécs közelében, fájdalmas múlttal rendelkezik. A második világháború alatt ez a helyszín része volt a náci eutanázia programnak, amely mentális betegséggel élő embereket vett célba. Az ezt követő évtizedekben drasztikus átalakuláson ment keresztül: az osztrák pszichiáter, Dr. Leo Navratil arra ösztönözte a pácienseit, hogy alkossanak— nem terápiás céllal, hanem valódi művészi önkifejezésként.
A Bowie-ról elkapott fekete-fehér fotók nem színpadon vagy stúdióban készült beállítások vagy profi eseményfotók. Sokkal intimebbek – Bowie-t mint látogatót, mint megfigyelőt ábrázolják, aki a mentális betegséggel élő emberek – a konvenciókat figyelmen kívül hagyó, úgynevezett outsider művészek – műveiben mélyed el. Az eredmény egy megrendítő, vizuális napló egyetlen nap történéseiről, egyetlen emberről, és egyetlen helyről, ahol a kreativitás, a trauma és a gyógyulás határán születnek az alkotások. Idővel olyan művészek, mint Johann Hauser, Oswald Tschirtner és August Walla nemzetközi elismerést szereztek. Munkásságuk az Art Brut mozgalom része lett—egy olyan művészeté, amely spontán, személyes, és távol áll a hivatalos esztétikai rendszerektől.
Christine de Grancy tragikus módon elhunyt 2025. március 21-én, éppen a kiállítás előkészületei alatt. Halála újabb érzelmi réteget ad ezeknek a képeknek—egy olyan réteget, amely szinte tükrözi azokat a témákat, amelyek egész életében foglalkoztatták Bowie-t: a halandóság, az összetettség, és a vékony, elmosódott határvonal a kreativitás és az őrület között.
Ahogy a fotók között sétáltam, úgy éreztem, mintha valóban egy teljes napot töltenék el Bowie-val—némán, láthatatlanul figyelve őt a háttérből. Minden mozdulata, minden pillantása, minden apró gesztusa jelentéssel bírt a képeken. Olyan volt, mint amikor az ember elkezd valaki iránt érdeklődni, és egyre jobban figyeli őt, hogy felfedezze a személyiségének titkait.
A kiállítás számomra legemlékezetesebb képe egy közeli portré: Bowie a fűben ül a Gugging kertjében, cigarettázik, fejét a kezére támasztja. A tekintete távolba réved, elmereng. A háttér elmosódott, egy napfénysugár vágja ketté a képet, amitől olyan misztikus hatást kelt, mintha egy szellem állna mellette. A képen látható fénysugár az aranymetszés tökéletes példája itt —egy csendes, de a tartalomra ráerősítő kompozíciós elemmé válik, amely a képet transzcendens szintre emeli.
Ez az intimitás, ez a közelség az, ami igazán különlegessé teszi ezt a kiállítást. Azok számára, akik nem ismerték Bowie művészi munkásságát és komplex személyiségét, ezek a képek különös közelséget teremtenek—mintha betekintést nyernénk egy magánéleti, őszinte pillanatba. Az élmény inkább emlékeztet egy emlékképre, mint egy klasszikus kiállításra.
Bowie számára, aki mindig is érdeklődött az elme bonyolultságai iránt, Gugging nem csupán művészeti helyszín volt—hanem valódi felismerés. Brian Eno, André Heller és Christine de Grancy társaságában érkezett, de másnap egyedül tért vissza, annyira mély benyomást tett rá az ott látottak világa. Ahogy később mondta: „Ők azért csinálják, mert az alkotásaik önmaguk.” Ez a látogatás újabb alkotói hullámot indított el Bowie életében, amely a 1. Outside (1995) című albumában csúcsosodott ki. Ez a lemez töredezett narratívát kínál, amelyben vizuális művészet, zene és történetmesélés fonódik össze—rituálékról, őrületről, identitásról és az alkotás természetéről szól.
Ahogy de Grancy képeit nézzük, könnyen elképzelhetjük, ahogy az ötletek megfogantak Bowie fejében—csendes pillanatok, felismerések villanása a tekintetében, miközben végighalad azokon a termeken, ahol a művészet nyers és ösztönös formában szólal meg. A fotók valójában nem kiállításra szánt, csiszolt alkotások, sokkal inkább nyers képek, amelyek egyenesen a kameráról érkeztek a kiállítás falaira – de éppen ettől hitelesek. Ezek bonyolult elméktől származó közvetlen üzenetek egyszerre nyugtalanítóak, felemelőek és félelmetesen őszinték.
De Grancy képei nem ikont mutatnak, hanem egy embert, aki csendesen figyel, elmélyül, talán önmagára ismer az outsider művészek világában. A fotós és alanya közti kapcsolat—két ember, akit a lélek mélyrétegeiből fakadó alkotás vonzott—néma, de mégis erőteljes. Ez a kiállítás nemcsak megmutatja Bowie-t, hanem a közelébe enged, hogy megismerjük és érezzük őt.
– Vida Virág –
