November elején megtartották a Selena Gomez: My Mind & Me premierjét Los Angelesben. A világsztárról szóló dokumentumfilm nagyon őszinte, sok kérdést felvető és egyben lebilincselő alkotás, amely megmutatja, hogy világsztárnak lenni egyáltalán nem könnyű, főleg, ha az ember fizikális és mentális problémákkal egyaránt küzd. Levontam a konklúziót: nem szeretnék Selena Gomez lenni.
A Critics Choice kritikusai számára november második felében tartották azt a vetítést, amelyen megjelent a dokumentumfilm producere és rendezője is. Alek Keshisian rendező a vetítés utáni fogadáson készségesen válaszolt később a szakmai közönség kérdéseire is.
Selena Gomez tagadhatatlanul az a világsztár, aki sosem került ki az érdeklődés középpontjából és összetett személyisége, felvállalt egészségügyi problémái miatt folyamatos médiaérdeklődés veszi körül. Selena Gomeznek a nyilvánosság elé tárt problémái ellenére sikerült elkerülnie azt, hogy mindössze a bulvár média kedvenc tárgya legyen és az elmúlt – világjárvánnyal sújtott – években ismét szakmai munkájával került középpontba. Tavaly nagy sikerrel debütált a Gyilkos a házban (Only Murders in the Building) című sorozat – amelyben Gomez partnere nem más, mint Steve Martin és Martin Short. Közben leforgatott két videóklipet és a Hotel Transylvania animációs filmben Mavis hangját adja.
A 2016 és 2020 között forgatott dokumentumfilm azt a krízisidőszakot dolgozza fel, amikor a popsztár/színésznő már túl volt a Justin Timberlake-kel történt drámai szakításon, diagnosztizálták lupussal (SLE) és átesett egy – a betegség miatt elkerülhetetlen – vese transzplantáción. A nehézségek ellenére Selena visszatért a show-business világába és a dokumentumfilm indulásával éppen a legújabb turnéjának az előkészületeibe csöppenünk bele. Egy zajos, zavaróan lüktető, fényes világba, amelyben Selena igyekszik legjobb tudása szerint helyt állni. A szépségéhez, tehetségéhez, profizmusához és a munkához való alázatához kétség nem fér, Selena mégis bizonytalan önmagában. Rendkívül kritikus magával, a show főpróbáján a backstage-ben összeomlik és zokogva kiabálja a show producerének, hogy “Nem vagyok elég! Amit a kivetítőkön látok magamról… a munkám egy nagy szar.” Felszínesen szemlélve legyintve azt hihetnénk, hogy csak egy hisztis világsztár, de ennél sokkal mélyebbre kell látnunk Alek Keshisian jóvoltából. Ami lejön az egész jelenetből, az az, hogy mennyire kegyetlen a szórakoztatóipar, amely egy tehetséges fiatal nőre ró minden terhet – rajta áll egy hatvan állomásos turné sikere vagy bukása. Az a nyomás, amelyet Selena érez aznap este, velőnkig hatoló. Nem számít az ember, őt csak használják. Mindenki nyugtatja, aztán látjuk az elképesztően sugárzó énekesnőt a színpadon, akinek hatalmas sikere van… minden második este, különböző országokban. Az ötven akár hanyadikban is, amikor viszont összeesik a színpadon és törölni kell a turné többi állomását.
Ez az a drámai csúcspont a filmben, ami után valójában kibontakozik Selena Gomez igazi énje és valóban mélyre utazunk a lelkében. Beengedi a kamerát a legbelsőbb énjébe és körvonalazódik egy olyan benne zajló, lelki folyamat, amelyet az orvosok bipoláris depresszióként azonosítanak. Bizonyára megalapozott az orvosi vélemény és maga Selena Gomez is mintha fellélegezne a diagnózis birtokában, magyarázatot találva lelki nehézségeire, bennem mégis felmerül a kérdés, hogy egy lelkileg teljesen egészséges ember vajon jobban meg tudna-e birkózni azokkal a körülményekkel, amelyben a világsztár a mindennapjait éli. Az állandóan őt körülvevő emberekkel, a legszűkebb személyzetével, az állandóan jelen lévő két barátnőjével, a fodrászával, a sminkesével, a személyi asszisztensével… Akik mind lesik a kedvét, a gondolatát, kihúzzák az ágyból hajnalban, hogy készen legyen az interjúkra, de Selena mégis olyan magányosnak tűnik ezek közt az emberek közt. Vajon ott lennének akkor is, ha Selena lecsúszna és már nem lenne Selena? Emellett pedig a lelki nyomás, a turné sikere, a fizikális fájdalmai, a kimerültség. Senkit nem érdekel, hogy ébredt, fáj-e a feje, jók-e az időjárási körülmények a repüléshez és nem lesz-e félelmetes a járat. Hogy jet lag-e van-e vagy sem vagy éppen kificamította a lábát. Vagy csak otthon akarna maradni, filmet nézve az ágyában és egyszerűen hiányzást jelenteni. De ő nem jelenthet hiányzást, akármi van, akárhogy érzi magát, színpadra kell állnia a kijelölt napon és helyen. Nem is akárhogy, csúcsteljesítményt nyújtva. Mert ő Selena Gomez. Az egyetlen. Hogyan is lehetne lelkileg stabilnak maradni ebben az életformában…? Nem csoda, hogy egy párizsi interjúnap után megbántva érzi magát a futószalag-interjúktól és összetörve, dühvel a hangjában azt mondja: “Csak egy árucikk vagyok.”
A film egyetlen felszabadult pillanata, amikor Selena Gomez az afrikai látogatása alkalmával, este, egy tábortűz körül énekli új barátaival a saját dalát. Az arca úgy ragyog a fényben, mint annak az úttörőnek, aki először járt a Zánkai Nemzetközi Úttörőtáborban és először találkozhatott más ország fiataljaival mozgalmi dalokat énekelve. Ekkor láthatjuk az igazi Selenát, azt a fiatal nőt, aki ezekben a percekben csak egy kedves lány, aki elengedi magát egy kellemes társaságban. Nem számít tér és idő, nem számít, ki honnan érkezett, milyen valóságban él, fekete, latin vagy fehér. Felemelő jelenet, ami előtt és után csupán azt a megállíthatatlan darálót látjuk, amiben Selena él és amiben valójában ő a hús.
Ami mégis megmenti a filmet attól, hogy fiatal lányok részére készült “Miért ne legyél világsztár?” kampányfilmmé váljon az az, hogy a rendezőnek sikerül magasabb síkra emelnie Selena történetét. Selenáról fokozatosan bontja le a popsztár-kosztümöt és a világsztár helyett egy mentális problémával küzdő embert láttat, aki bárki lehetne közülünk. Egy olyan embert, aki felveszi a harcot problémájával, komolyan kezd el dolgozni önmagán szakemberek segítségével és közben másoknak is segít, felhasználva hírnevét. A munka pedig biztató eredményeket hoz, jó irányba tereli őt. Pontosan úgy érezhetjük a film végén, ahogyan az Selenától elhangzik “…Elég vagyok… Selena vagyok.” De én mégsem szeretnék Selena Gomez lenni.
– Vida Virág –
Kezdőkép: Alek Keshisian rendező a színpadon (balról)
