A Dead Man’s Wire című filmet az AFI Filmfesztivál keretében mutatták be novemberben, a legendás Los Angeles-i Kínai Színházban. A rendező és a forgatókönyvíró egy 1977-es, valós bűnügyi eseményt dolgozott fel, amelyet annak idején az amerikai társadalom élőben követhetett végig a híradásokon keresztül. A történet vészjósló módon rezonál egy mai esetre is: Luigi Mangione tavaly hidegvérrel végzett egy egészségbiztosítással foglalkozó biztosítótársaság vezetőjével a nyílt utcán. Ezzel a súlyos társadalmi és morális kérdéseket felvető történettel érkezett a film alkotógárdája a The Hollywood Reporter által szervezett, moderált sajtóbeszélgetésre, amelyet Scott Feinberg vezetett. A beszélgetés vendége Gus Van Sant, a film rendezője, valamint Austin Kolodney, a Dead Man’s Wire forgatókönyvírója voltak.
A két ügy nemcsak az elkövetők indítékaiban mutat párhuzamot, hanem a bűncselekmények társadalmi megítélésében is — abban a jelenségben, hogy a közvélemény egy része hősként tekint az elkövetőkre. A film külön érdekessége, hogy a média jelenléte ezúttal nem negatív, ellenszenves vagy zavaró elemként jelenik meg, hanem a történetet aktívan formáló jelenségként.
Gus Van Sant számára a forgatókönyv az első pillanatban működni kezdett és beindította a rendezői képzelőerejét. „Rögtön megtetszett a forgatókönyv, mert nagyon tisztán kirajzolódott Tony személyisége” – mondta hozzátéve, hogy a forgatókönyv különlegessége a hitelesség volt, mert archív hanganyagok is kapcsolódtak hozzá. „Hallani lehetett az igazi embert és néhány perc alatt világossá vált számomra, hogy milyen különös figurával állok szemben. Nyilvánvaló volt, hogy egy kétségbeesett, alulmaradt emberről van szó – olyan karakterről, aki emlékeztet más szereplőkre, akikkel korábban is dolgoztam.” – magyarázta elgondolkodva majd hozzátette. “De nem tudatosan választom őket.”
A forgatókönyvíró Austin Kolodney nem filmes családból érkezett. A főiskola és az USC után egy évtizeden át különféle munkákból tartotta fenn magát. Lyft-sofőrként, produkciós asszisztensként dolgozott, de korábban fagylaltozóban sőt, még a Los Angeles-i állatkertben végzett fizikai munkát. „Ez volt az egyetlen módja, hogy hétköznap napközben írni tudjak” – mesélte. A Karitsis-történetre a COVID-időszak alatt, 2020-ban bukkant egy podcastben. „Tudatosan kerestem egy olyan sztorit, amit valóban meg lehet csinálni. Nem akartam örökké sofőrködni.” Ezután jött az archív anyagok „kincsesbányája”: rendőrségi jegyzőkönyvek, 911-es hívások, rádiófelvételek, dokumentumfilmes interjúk. „Olyan volt, mint egy svédasztal: egyszerre volt bennük feszültség, abszurditás és emberi tragédia.”
A film egyik legizgalmasabb rétege a média szerepe. Kolodney tudatosan akarta megmutatni a teljes spektrumot: „Van, aki vérszagot érez és kizárólag figyelmet akar, mások csak dokumentálnak.” Az alkotópáros filmjében viszont a helyszíni tudósító alakja kulcsszerepet kapott, mint az események hiteles közvetítője, a ‘hallgatók szeme’ a helyszínen és az eseményeket formáló erő. „Tony számára az volt a legfontosabb, hogy végre meghallják. Ezért vált a média képviselője a kulcsfigurává közte és a hatóságok között.” Gus Van Sant történelmi távlatból közelítette meg ugyanezt: „A hetvenes évek félúton voltak a régi híradók és a mai, digitálisan szétszabdalt médiavilág között. Még nem volt Reddit, Twitter – de már formálódott a médiacirkusz.” Ezért keverednek a filmben a korabeli Ikegami kamerákkal forgatott jelenetek az eredeti archív televíziós felvételekkel. „A tökéletlenség, az élő adás bizonytalansága számomra alapvető volt.” – tette hozzá a rendező.
Bill Skarsgård szereposztása egy korábbi, meghiúsult együttműködésből nőtt ki. „Már régóta gondolkoztam rajta… Ebben a filmben egyszerűen működött Bill a figurára” – fogalmazott Van Sant. Coleman Domingo belépése viszont váratlan fordulat volt, miután több színész visszalépett a szereptől, Coleman azonban élénk érdeklődést mutatott a szerep iránt: „Ha van egy filmed, és Coleman Domingo azt mondja, ‘érdekel’, akkor onnantól az már nem kérdés, hogy megoldod-e – hanem az, hogyan.” – emlékezett vissza a rendező.
A film előkészítése közben zajlott a Trump-választás és a Luigi Mangione-ügy is. Van Sant szerint a párhuzam kísérteties volt: „Egy kis ember, aki a rendszer ellen harcol.” – foglalta össze a két történet közös esszenciáját a rendező. Mangionenak egy fiatal asszisztense még odáig is elment, hogy szobrot kellene állítani neki, amely lesulytóan érintette Van Sant-ot. „Sokkoló volt számomra, de tökéletesen megmutatta, hogy mennyire máshogy gondolkodnak a különböző generációk.”
