Átlagos Hollywood-i sajtótájékoztatóra készültünk ahol “csak” a főszereplők és a rendező – Jeremy Allen White, Jeremy Strong, Odessa Young, Matthew Anthony Pellicano és az író-rendező Scott Cooper – van jelen, de legnagyobb meglepetésünkre, maga Bruce Springsteen is megjelent. A világsztár érkezését teljes titokban tartotta a PR csapat az utolsó pillanatig. Így viszont tőle is tudtunk kérdezni a róla készült filmről.
A Springsteen: Deliver Me from Nowhere, Scott Cooper filmje. Nem klasszikus zenei életrajz, hanem karaktertanulmány Springsteen 1982-es, Nebraska-időszakáról – a hírnév utáni csendről, a depresszióról, az apa-fiú viszonyról, szerelemről és Jon Landau szerepéről, aki nemcsak producer, hanem életmentő támasza is volt az énekesnek.
Springsteen szerint a film „nem ‘biopic’, hanem dráma némi zenével”. Egy törékeny, az életének kevésbé ismert, de annál fontosabb fejezetről, amikor a reflektorfény helyét a belső válság vette át. Cooper minimalista, szikár képi világot teremtett és Springsteen egyik ikonikus száma, a My Father’s House lett a film érzelmi magja.
A világhírű énekest arról kérdeztem, hogy milyen érzés volt ennyire kitárulkozni a világ előtt. „Harmincegy éves voltam, úgy néztem ki, mint Jeremy most… egész jó! – mondta nevetve, de azután komolyra fordította a szót. “Az igazság önmagadról nem mindig szép, amit visszanézve látsz, de azt akartam, hogy Scott az igazat mondja el rólam. Ez a film az életem egy kis szeletéről szól, amikor 31–32 éves voltam, és először jöttek a nehéz idők.”
Jeremy Allen White (Springsteen) és Jeremy Strong (Landau) a hitelességre építettek: nem utánzás, hanem lélektani jelenlét. Springsteen White alakításáról íg nyilatkozott. „Jeremy nem próbált meg én lenni, amiért nagyon hálás vagyok neki. A személyiségem lényegét fogta meg és a sajátját tette hozzá.”
Odessa Young egy fiktív, mégis kulcsfontosságú nőalakot formál meg a filmben, aki a „színpadról hazatérő” Bruce érzelmi tükrévé válik. Odessatól az újságírói kérdések keretében azt kérdeztem, hogy hogyan építette fel Faye alakját – azt a (kissé) fiktív kompozit figurát, aki valódi érzelmi súlyt hordoz egy férfiközpontú történetben. „Volt egy változat, ahol Faye menőbbnek akart tűnni” – mondta. – „De Scott mindig letekerte ezt a potmétert és azt kérte, hogy Faye maradjon őszinte. Olyan nő, aki tudja, mit akar, korán vállalja a csalódás kockázatát, és nyíltan kitárja a szívét.” Bruce ekkor közbevágott: „Akkoriban annyit tudtam, hogy mit csinálok minden este három órán keresztül, de a másik huszonegyben fogalmam sem volt… Odessa Faye-je ezt a huszonegy órát szimbolizálja… a valódi életet, amely kint várt rám, és amit akkor még nem találtam meg.” Cooper hozzátette, hogy Odessa Young – ausztrál létére nagyon jól elkapta a jersey-i egyenességet: „Nincs póz. Csak igazság.” A rendező szerint Faye karaktere „tartja egyensúlyban a film őszinteségi skáláját a férfiközpontú világban”.
A sajtóesemény egyik legmeghatóbb pillanata egy spontán gesztus volt, ami az énekestől a film jelen lévő gyermekszereplőjének, Matthew Anthony Pellicano-nak szólt. A kisfiút az újságírók arról kérdezték, hogy mennyire érdeklődik a gitár iránt. Matthew bevallotta, hogy egyelőre még nem tanul gitározni, de tetszene neki a dolog. Ekkor Bruce Springsteen felajánlotta, hogy ha Matthew valaha komolyan érdeklődne a gitározás iránt, akkor ő fogja adni neki az első gitárórát. A pillanat nem PR-ízű volt, hanem természetes – és ezt jól mutatta, hogy a „Boss” mítosza mögött ma is jelen van az emberi léptékű nagylelkűség.
A film központi témája a mentális egészség és az önazonosság keresése – látványosság nélkül, intimitásban. Cooper úgy fogalmazott: „Az emberek Bruce Springsteen miatt ülnek be, és talán úgy jönnek ki, hogy ráébrednek: ez az ő történetük is.”
A díjszezonban, ahol a legtöbb zenés-film a legendát hangsúlyozza, a Deliver Me from Nowhere a mítosz helyett a csontig hatoló valóságot választja: egy motel-lámpa fényét, egy bezárt ajtót, egy férfit, aki megpróbálja elmondani az igazat – önmagának is.
Vida Virág
