Különleges vetítésen mutatták be Los Angelesben Markus Schleinzer Rose című filmjét, amelyen az osztrák rendező is részt vett. A vetítést követő színpadi beszélgetés után személyesen is lehetőségem nyílt néhány további kérdést feltenni neki. A film címszerepét az Oscar-jelölt Sandra Hüller alakítja. – Vida Virág
A film storyline-ja szerint, a harmincéves háború idején egy titokzatos katona érkezik egy elszigetelt protestáns faluba, és egy régen elhagyott birtok örökösének vallja magát. Az idegen szorgalmával és tartásával lassan kivívja a közösség bizalmát, ám egész élete hamis névre, hamis iratokra és egy veszélyes titokra épül: valójában nő, aki férfiként próbálja megszerezni az önálló élethez és a társadalmi elfogadottsághoz való jogot.
Sandra Hüller Rose szerepében – jelenet a filmből
A film azonban jóval túlmutat Rose történelmileg hiteles alapokon nyugvó történetén. Bár a cselekmény a 17. században játszódik, nem nehéz felismerni benne napjaink társadalmi konfliktusait és nyugtalanító áthallásait.
Schleinzer a vetítést követő beszélgetés során elmondta, hogy a nézői visszajelzésekből világosan kirajzolódik, hogy a különböző társadalmi csoportokhoz tartozó emberek egészen eltérően értelmezik a filmet – amit alkotóként különösen nagyra értékel. A történet egyik legfontosabb rétege a nők társadalmi megítélését, a patriarchális berendezkedés veszélyeit, valamint az egyenjogúság és az emancipáció kérdését vizsgálja. A másik hangsúlyos vonal a társadalom viszonya az azonos nemű kapcsolatokhoz, illetve mindazokhoz, akik nem illeszkednek a számukra előírt szerepekbe.
A fekete-fehér képi világ nem pusztán esztétikai választás, hanem a film formanyelvének meghatározó eleme is. A rendező úgy fogalmazott: azzal, hogy elvette a történettől a színeket, a színészeket még intenzívebb munkára kényszerítette. Példaként a vér látványát említette – fekete-fehérben az csupán valamiféle zavaros folyadéknak tűnhet, és közel sem olyan megrázó, mint amikor színesben látjuk fröccsenni. A kép elveszített drámaiságát ezért a színészi játékkal kell pótolni.
A fogadáson is ki volt vetítve a film drámai posztere
Különösen izgalmas rendezői döntés, hogy Schleinzer a történet legfontosabb pillanatai közül többet sem mutat meg közvetlenül. Nem látjuk Rose kivégzését, és nem halljuk azt a meghatározó éjszakai beszélgetést sem, amelyben felfedi az igazságot a felesége előtt. A házaspárt csupán távolról, egy homályos ablakon keresztül figyeljük, miközben a narrátor röviden összefoglalja a történteket. Ez a következetesen visszafogott rendezői stílus különös, költői minőséget ad az egész filmnek.
Schleinzer felidézte, hogy amikor elküldte a forgatókönyvet Sandra Hüllernek, a színésznő később azzal hívta fel: „Ez nem forgatókönyv. Ez egy vers. Meg akarom csinálni.”
Markus Schleinzer a vetítést követő beszélgetésen
A Rose valóban úgy épül fel, akár egy költemény: mintha egymást követő versszakokból állna, amelyeket a narráció és a csend választ el egymástól. A hallgatás, a kimerevített pillanat és a statikus látvány végig a film legfontosabb kifejezőeszközei közé tartozik. Amikor a vetítés után erről kérdeztem a rendezőt, röviden így fogalmazott: „Néha a csend erősebb minden kimondott mondatnál.”
