A Polgár lányok neve minden magyar számára ismerős. Polgár Judit azonban nem csupán a magyar sporttörténet egyik kiemelkedő állócsillaga — annál jóval több. Olyan nő, aki nem hangos jelszavakkal, nem feminista szólamokkal, hanem hozzáállásával, tehetségével, viselkedésével, kitartásával és rendíthetetlen elhivatottságával bizonyította be: a férfiak és nők közötti egyenlőtlenség még az egykor leginkább vitatott, „férfiasnak” bélyegzett területeken is pusztán mesterséges konstrukció. A sakk világában pedig — ahol évtizedeken át nyíltan kérdőjelezték meg a nők alkalmasságát — ez a felismerés különösen radikálisnak számított.
Ez a történet kerül most végre méltó nemzetközi reflektorfénybe a Queen of Chess című dokumentumfilmben, amely a Sundance Filmfesztivál világpremierje után február 6-án debütál a Netflixen. A film nemcsak egy rendkívüli sportkarriert mutat be, hanem egy életutat, amely csendben, következetesen és megkérdőjelezhetetlen eredményekkel írta át a szabályokat.
Polgár Judit volt az első — és mindmáig egyetlen — nő, aki valóban belépett a világ legjobb férfi sakkjátékosainak elitklubjába. Nem női versenyeken. Nem külön kategóriában. Hanem ugyanazon a pályán, ugyanazokkal a feltételekkel. És győzött.
Tizenkét évesen a világ legjobb női sakkozója lett. Tizenöt évesen megdöntötte Bobby Fischer rekordját, és minden idők legfiatalabb nagymestere lett. Pályafutása során legyőzte a sportág legnagyobb neveit, köztük Kaszparovot is — azt a játékost, akit sokan a sakk történetének legnagyobb alakjaként tartanak számon.
Mindezt egy olyan közegben, ahol vezető sakkfigurák, kommentátorok és sportvezetők nyíltan állították: a nők „mentálisan alkalmatlanok” az elit sakkra.
Polgár Judit nem vitatkozott – csak játszott.
A történet a szocialista Magyarországon kezdődik. A Polgár család szegény volt, zsidó származású, és a vasfüggöny mögött élt — minden társadalmi és politikai hátránnyal együtt. Polgár László, Judit édesapja radikális pedagógiai kísérletbe kezdett: meggyőződése volt, hogy a zsenialitás tanulható. Három lányát — Zsuzsát, Zsófiát és Juditot — már egészen kicsi koruktól egyetlen területre fókuszálva nevelte. Ez a terület a sakk lett.
A film nem idealizálja ezt az utat. Nem hallgatja el az áldozatokat, a nyomást, a gyerekkor rendhagyó természetét. Ugyanakkor egyértelművé teszi: az eredmények vitathatatlanok. Polgár Judit nemcsak kivétel lett, hanem precedens.
A Queen of Chess egyik legnagyobb erénye, hogy a sakkot — amelyet gyakran statikus, lassú játéknak gondolunk — feszült, érzelmekkel telített sportdrámává formálja. A film központi konfliktusa Polgár és Kaszparov kapcsolata: a gyerekkori bálványból lett ellenfél, majd egyenrangú rivális.
A rendező, Rory Kennedy ritka, teljes hozzáférést kapott Kaszparovhoz, aki őszintén beszél rivalizálásról, hatalomról és azokról az előítéletekről, amelyekkel még a legnagyobbaknak is szembe kell nézniük. Ez a nyíltság teszi a filmet különösen erőssé: nem mítoszt épít, hanem valóságot mutat.
A film nem magyarázza, hanem megmutatja a szexizmust, amely a férfiak uralta sakk-világban értelemszerűen volt jelen, ahogyan más sportokban és az élet minden más területén is, legyen az tudomány vagy művészet. Az archív felvételeken világhírű sakklegendák beszélnek lekezelően női játékosokról, relativizálják Judit győzelmeit, vagy egyszerűen nem hajlandók elismerni a tehetségét. Ebben a közegben Polgár Judit sikerei nemcsak sporttörténeti jelentőségűek, hanem kulturális fordulópontot is jelentenek.
A Queen of Chess alapvetően nem a sakkról szól, hanem arról, hogyan lehet egy rendszert belülről, csendben, következetesen megváltoztatni. Arról, ki kerül be a kollektív emlékezetbe, és ki marad ki belőle és arról, hogy a valódi egyenlőség nem deklarációkban, hanem tettekben mérhető.
Polgár Judit ma már nem versenyez. Tanít, oktat és mellette édesanya. Olyan nő, aki nem harsány példakép, hanem megkerülhetetlen bizonyíték arra, hogyan lehet felülírni felülírhatatlannak látszó rendszereket. Egy korszakban, amikor újra és újra felmerül a kérdés, mire képesek a nők „bizonyos területeken”, a Queen of Chess emlékeztet: a válasz erre már régen megszületett, csak eddig nem figyeltünk eléggé.
Ahogy Judit Polgár mondja a filmben: „Soha ne add fel. És mindig küzdj a végsőkig.” Ez a film végre méltó helyére teszi ezt az üzenetet — nemcsak a sakk történetében, hanem a közös kulturális emlékezetünkben is.
