Meglehetősen megosztják a magyar társadalmat a kormány járványügyi intézkedései. Ahhoz képest, hogy tavasszal milyen gyorsan reagált a Főnök, most azt látjuk, hogy lassan, tipegve halad az intézkedés, és hiába kérik, követelik egyre többen a Pártban is, hogy ennél többet kellene tenni. Úgy tűnik, hogy a pénz fontosabb. Bár az örök optimista jegybankelnök jóslata nem vált be, hogy a gazdaság meg sem fogja érezni a tavaszi korlátozásokat, már bebizonyosodott, hogy de. Csökkent a GDP, csökkent a vásárlóerő, nőtt az infláció, emelkedett a munkanélküliek száma.
Ezt figyelve a kormány inkább hagyja, hogy emberek haljanak meg, ahelyett, hogy bezárnák azokat a helyeket, amiket pár hónapig lehet nélkülözni. Rentábilis egyáltalán egy színház, egy mozi vagy más kulturális intézmény harmadannyi nézővel, mint amennyi elférne? Kétlem.
Hiába vették meg a lélegeztetőgépeket, nincs ezek működtetéséhez megfelelő számú képzett egészségügyi dolgozó. A kórházak már hetek óta helyhiánnyal küzdenek, és az orvosok szó szerint élet és halál urai.
Ma Magyarországon másodsorban ők döntenek arról, hogy ki élhet tovább és ki nem, hiszen a kapacitások végesek. Elsősorban azonban Orbán Viktor és a pénzéhes NER felelőssége ez az elharapódzó járvány, és az ezzel járó összes vér és könny.
Biztosan végeztek elemzést a budai várban arról, hogy mennyire esne vissza ismét a gazdaság komolyabb korlátozásokkal: mennyi munkanélküli, csődbe ment cég és be nem fizetett adó keletkezne. Lehet, hogy úgy gondolják, hogy pár ezer vagy akár 10.000 halált elbír a magyar társadalom, ha közben működik a gazdaság, de ezt rosszul látják.
Nem bír el ennyit, és hiába osztanak csokot, napelem-támogatást vagy kedvezményes hitelt. Az elvesztett rokonainkat, barátainkat nem lehet pénzzel pótolni.
N. Nagy Sándor
